Az óvodakezdés nagy esemény egy család életében. Nemcsak a kisgyereknek, de az anyának, a családnak is meg kell küzdenie ennek az időszaknak a kisebb-nagyobb konfliktusaival. Óvodakezdéskor nemcsak a megfelelő óvoda és óvó nénik kiválasztása fontos, hanem a kisgyermek felkészítése is a változásokra. Aki már járt korábban bölcsődébe, annak kicsit könnyebb az óvodakezdés, hiszen egyszer már sikerült megszoknia egy új környezetet. A szülőknek sem könnyű, hiszen a leválás, az elszakadás miatti érzelmek őket is éppúgy érintik, mint a gyermekeiket.

Kezdjük az óvodakezdés témáját egy kisfiú történetével, aki szinte semmiféle játéktevékenységben nem volt hajlandó részt venni. Ha mégis kezébe vett néha-néha egy játékot, türelmetlenül arrébb dobta, és az ajtó felé nézett. Egy mondatot ismételgetett szinte egész nap: „Mindjárt jön az Anya, mindjárt jön az Anya”.

Alig evett, és az udvarra sem volt hajlandó kimenni, mert azt gondolta, pont akkor fog jönni az anyukája, és nem találja majd a csoportszobában. Beszoktatás alatt a kisfiú anyja nem volt teljesen biztos abban, hogy jót tesz-e a fiának azzal, hogy óvodába adja, de el kellett mennie dolgozni.

Sokat sírt a kisfiú a beszoktatás elején, és az anya bármit is tett, nem nyugodott meg. Volt olyan nap, amikor az anya négyszer is elindult, de mikor meghallotta a fia keserves sírását, visszaszaladt és magához ölelte.

Ekkor azt tanácsolták az óvónők, ha egyszer már elindult, akkor jobb lenne, ha valóban elmenne. Az anya megfogadta a tanácsot, és a következőt tette: ahogy átöltöztek az átadóban, felpattant és azt mondta: „Mindjárt jövök” – és meg sem állt az utca végéig, majd elment dolgozni.

A kisfiú ugyan sírt utána, de beletörődött, hogy elment az anyuka. Egy hiba volt csak: a kisfiú elhitte az anyukájának, hogy mindjárt jön, és várta egész nap. Egy idő után nem sírt már, de nem tudott biztonsággal beszokni az óvodába, nem tudott felszabadultan játszani.

Miután sikerült meggyőznünk az anyát, hogy mondja el a fiának, hogy dolgozni megy és csak délután, ebéd, alvás és uzsonna után jön érte, a kisfiú megnyugodott. Az anya elmondta, hogy egész nap lelkiismeret furdalása volt, hogy miért hagyta úgy ott a kisfiát a bizonytalanságban. Még sírt is a munkahelyén, hogy ő milyen rossz anya.

Mint a fenti történet is mutatja, az óvodakezdési és beszoktatási folyamatot sokkal inkább az anya szorongása tartja működésben, mint a gyermeké. Az anya ugyanis tud valamit, amit a kisfiú az elején nem is sejt: hogy ez csak az első lépés lesz egy hosszú folyamatban, mely végül ahhoz vezet, hogy a gyermek a szüleitől elválik, függetlenedik.

Az anyától való elválás miatti szorongás mindannyiunk életében jelen volt, bizonyos fokig valamennyien átestünk rajta. Szeparációs szorongás a neve, ami azt jelenti, hogy ha nincs jelen az a személy, akitől a biztonságunkat kapjuk, szorongás, félelem lesz úrrá rajtunk. Ilyen helyzet az óvodakezdés is.

Minden gyerek egy kissé bizonytalanná válik ebben az új helyzetben, és kezdetben bizony nehezükre esik, hogy elváljanak attól a személytől – többnyire az anyjuktól –, aki óvodába viszi őket. Sok gyerek könnyen beilleszkedik, mások viszont csak a legnagyobb és hosszan tartó nehézségek árán.

Óvodakezdéskor minden jórészt attól függ, hogy milyen jelzéseket kap a gyermek az anyjától. Ha ezek azt sugallják neki, hogy biztonságos és jó helyre kerül, nemsokára elégedetten adja át magát az új élmények örömeinek.

Azonban, ha a gyermek kezdeti nehézségei az anyából olyan reakciókat váltanak ki, amelyek azt sugallják a gyermeknek, hogy az anyja is tart attól, hogy neki valami baja eshet, és emiatt nem szívesen hagyja ott az óvodában, akkor természetesen a gyerek korábbi nyugtalansága tovább mélyül.

Ez pedig igazolni látszik az anya kezdeti félelmeit, és tovább fokozza őket. A gyerek belecsimpaszkodik az anyjába, keservesen bömböl, mintha valami szörnyűség készülődne ellene.

Az anya ezt látva egyre kevésbé lesz biztos benne, hogy a megfelelő időben íratta-e be a gyermeket az óvodába illetve, hogy vajon a gyermeke képes lesz-e megbirkózni a helyzettel nagyobb lelki megrázkódtatás nélkül.

Ilyenkor sajnos az anya hiába próbálja szavaival nyugtatni a gyermekét, hogy semmi baja nem eshet, jó helyen van, a gyereket már magával ragadta a szorongás, és nem az anyja szavaira fog reagálni, hanem sokkal inkább arra a félelemre, amelyet az elválás miatt érez.

A szülő szorongása szorongást indukál a gyermekben is. De a gyermek a szorongása miatt sokkal nagyobb tehetetlenséget él át, mint egy felnőtt, hiszen sokkal kevesebb belső és külső eszköze van arra, hogy a szorongást keltő helyzetet megoldja vagy elviselje.

A szülők szorongása óvodakezdéskor erősen megnehezíti az életet mind a szülő, mind a gyerek számára, mivel a gyermek még súlyosabb szorongással reagál a szülőére, és a két szorongás egyre csak növeli egymást. Bármi váltotta is ki a szülőből ezt az érzést, a gyermek úgy reagál, mintha ez csakugyan világrengető esemény lenne.

Ennek oka, hogy a gyermekünk ingatag biztonságérzete elsősorban nem azon nyugszik, hogy képes-e megvédeni, megnyugtatni önmagát, hanem a szülei biztonságérzetéből táplálkozik. Amikor aztán a gyerek azt érzékeli, hogy a szülei képtelenek megbirkózni egy helyzettel – például az óvodába való beszoktatással –, még kevéske biztonságérzetét is elveszíti, egy egész világ omlik össze benne.

Ha a szülők megzavarodnak a szorongástól, vagy tehetetlennek bizonyulnak egy problémával szemben, a gyermek kétségbeesik. Helyzetét tovább rontja, hogy a valóságos veszély nagyságát azon visszajelzések alapján becsüli fel, amelyek a szüleitől érkeznek feléje.

Ha ezek a jelek azt üzenik, hogy a helyzet súlyos – még a mama is sír, többször visszarohan, és úgy öleli át a gyermeket, mintha valami nagy veszélytől kellene megóvnia, illetve bármilyen szokatlan viselkedés –, akkor e jelzések alapján sokkal nagyobb szorongás keletkezhet a gyerekben, mint amennyit a helyzet indokolna.

A gyermeknek általában fogalma sincs róla, vagy jó esetben csak sejti, mi okozza a szülők szorongását, és ettől még tehetetlenebbnek érzi magát. Minden olyan szorongás, aminek nem tudjuk az okát, sokkal nyugtalanítóbb, mint az olyan, amelynek jobban látjuk a forrását. Ezzel a felnőttek is így vannak, nem csak a gyerekek.
Fontos tehát, ha a szülő egyszer már eldöntötte, hogy óvodába adja a gyermekét, legyen ebben következetes. Saját megnyugtatására - ha teheti - válassza ki azt az óvodát, óvó nénit, akire szívesen bízná a gyermekét.
A szülő törekedjen arra, hogy őszinte és nyílt kapcsolat alakuljon ki közte és az óvónők között, hiszen többek között ez fogja megteremteni a kicsi biztonságérzetét is. Magyarázza el őszintén a gyermeknek, hogy mire számíthat.
A beszoktatás ideje alatt még ott lesz az anyu is, aki később elmegy dolgozni, és csak délután – alvás, uzsonna, játék stb. – után fog a gyermekért jönni. Éreztessük a gyerekkel, hogy jó helyen lesz, hogy mi is megbízunk az óvó nénikben, az óvodában.

A legtöbb óvoda lehetőséget nyújt a fokozatos beszoktatásra. Ez azt jelenti, hogy az elején az anya is ott van, részt vehet a játékban, együtt fedezhetik fel az óvoda „csodáit”, aztán egyre nő az idő, amíg a gyermek az anyja nélkül marad.

Ha mindez fokozatosan történik – időt hagyva a változás feldolgozására –, az óvodakezdés nem lesz traumatikus időszak sem az anyának, sem a gyermekének.

Fontos, hogy a gyerek is rájöjjön, hogy az óvodába járás pont olyan, mint apa vagy anya munkája, ahová ő is eljár, és neki is fontos dolga van. Ez csak a rendszerességen múlik. A sok hiányzás, betegség, vagy mert a gyermek meglágyítja szülei szívét, kikönyörgi, hogy otthon mégiscsak jobb, s nem megy napokig oviba, sokszor megnehezíti a beilleszkedést, az újra beszokást.

Ilyenkor minden kezdődik előröl: a sírás, az elválás nehézségei. Mit lehet tenni? Határozottnak kell lennünk, ha már azt választottuk, hogy gyermekünk óvodába fog járni, akkor járjon is. Ezzel nem csak neki teszünk jót, hanem magunknak is!

www.nestle.hu